Bazmeg rájöttem, hogy bár jó magyarnak lenni, időnként nagyon para. Például itt van ez a szerencsétlen Massa-eset.
Amikor meghallottam, hogy fejbebaszta egy rugó, akkor a természetes aggodalom után ezek bukkantak fel a fejemben:
- Remélem, nem a Hungaroring mulasztása van a dologban.
- Remélem, nem valami pályamunkás hagyta ott azt a rugót.
- Remélem, időben beértek vele a kórházba.
- Remélem, nem a leglinóleumosabb padlójú, legszázhatvanötösebb csípő- és derékbőségű nővérkével rendelkező nyolcszemélyes kórterembe rakják.
- Remélem, nem bassza el valamelyik, véletlenül Magyarországról el nem szökött orvos a műtétet.
- Remélem, nem ugrik be az ablakán a Blikk valamelyik munkatársa hogy exkluzív fotókat készítsen róla.
- Remélem, nem lesz tüntetés/robbantás/verekedés a kórház közelében.
És, képzeljétek el, nem lett. Ilyenkor jó magyarnak lenni. Massa felépült, dícsérte az orvosokat, nem kellett linóleumos padlót bámulnia, miközben egy nap 0,5x néznek rá, nem mondta neki senki, hogy "most nem érek rá kivinni a wc-re, szarjon be, majd tisztába teszem". Picit vicces volt (de amolyan kellemes módon), ahogy az orvos nyilatkozott és hogy természetesen tolmács kellett neki - ez olyan bájosan volt magyar, a külföldi sajtó biztosan imádta. Főleg, hogy nem lett semmi baj. Fel lehet lélegezni.
Most már csak abban reménykedek, hogy nem lesz szövődmény és az otthoni kórház is mindent rendben talál. Meg hogy nem találunk ki faszságokat azért, hogy egymást visszahúzzuk a fortyogó üstbe.
